Annyiszor kerestem rossz helyen, hogy már kezdtem azt hinni, nem is létezik. Vagy ha netán mégis létezne nem vagyok érdemes arra, hogy valaki igazán szeressen... valaki olyan, akit én is tudok. Mindenki azt mondta, hogy megérdemelném már. Könyörgöm... ezt mindenki megérdemli. Erre születtünk, hogy szeressünk és szeressenek minket. Hittem benne, hogy valahol akad valaki, akinek pont én kellek majd, ha már annyira megérdemlem, de az a valaki nagyon alaposan elbújt. Nehéz volt észrevenni, hová is rejtőzött de így közel két hónap élményeivel és pillanatival gazdagabban bátran kijelenthetem, hogy megtaláltam őt. Végre itt van velem valaki, akit mindig is kerestem és büszkén mondhatom, hogy ő a párom, ő az akivel megosztom az életem. Büszkén és boldogan, mert ő az aki megkoronázta a költözésem az átigazolás és az egyetem, amúgy sem unalmas napjait. Mindenféle erőltetés és görcs nélkül lépett be az életembe, majd került egyre közelebb és közelebb. Azonos az érdeklődésünk és az élethez való hozzáállásunk. Minden egyes napunk spontán alakul olyanná, amit az unokáimnak is szívesen elmesélnék majd. Emlékezetes, vidám, őrült órákat töltünk együtt. Mindenünk megvan. Boldog vagyok. Vele teljes ez az egész. Egyedül rossz volt. Mindig... egy pillanatig sem volt jó, csak néha kevésbé volt rossz. Hála az égnek már vége, de kellett az egyedüllét és annak minden gyötrelme, hogy most igazán hálás lehessek érte... azért a mosolyért, ami mindent megváltoztatott.
