"Azt sem tudtam a két kezem hol van éppen
és nem tudtam hogy valaki felsóhajt majd értem"
elsőre ez a zene... aztán még egy pár dolog ugrott be bár nehezen jutok "szóhoz" talán csak annyi...
Köszönöm!
Fáradtan és éhesen esett haza aznap is, ugyanúgy mint minden este edzés vagy munka után. Elkészítette a vacsoráját és bekapcsolta a laptopot. Amit ott talált, arra -akármilyen nyitott is a világra és hisz abban, hogy bármikor történhet valami csodás - még ő sem számított. Egy terjedelmes "levél" egy történet két emberről, tele emlékkel és őszinte lelkesedéssel. Ahogy egyre előrébb haladt a sorok között, akkor vette észre, hogy nem mosta le a sminkjét... ezt aznap este a legördülő könnycseppek intézték. Hogy a boldogság, a meglepettség vagy a megnyugvás apró pici cseppjei voltak ... nem tudta, de hirtelen hatalmas örömöt és hálát érzett a szívében.
Tollat ragadott, hogy azonnal válaszolni tudjon de az újra és újra kiesett a kezéből. Nehéz volt bármit is reagálni. Nem volt jellemző, hogy ilyen jellegű "ajándékokat" kapott volna és kicsit fura is volt neki az olvasó és nem az író oldalán lenni, hiszen eddig azt hitte, csak őt ihleti meg ez a "téma". Csak bámult ki a fejéből hosszú perceken át és nem tudta mit is tegyen hozzá az abszolút jelenhez...mit is mondhatna annak, akit a mindenfajta távolság ellenére is közel érez magához. Ha nem is tudott válaszolni, azt tudta, ez a sorsszerű kötelék nem csupán máig kísérte az életében és mindig is szüksége lesz arra, hogy valaki feltegye neki ezeket a kérdéseket.
