"Csak az fontos nekünk igazán, akit félünk elveszíteni."
Érdekes, mennyire nagy úr a félelem és mennyire nagy hatalma van a dolgok felett. Az ember ösztönösen riad meg olyan helyzetekben, amelyet, vagy amelyhez hasonlót már átélt. Ösztönösen védekezünk az ellen, hogy megsebesüljünk valaki miatt, akitől nem várnánk. A keserű tapasztalatok a múltból azonban nem szabad, hogy beárnyékolják a jelent, ami már egy gyökeresen más, új helyzet. Természetes, hogy az ember fél elveszíteni egy hozzá közel, talán a világon a legközelebb álló embert. Ekkor hajlamosak vagyunk gyakorlatilag bármire és megteszünk olyan őrültségeket, amiket józan ésszel soha sem tennénk és csak nevetnénk az egész helyzeten. Sose hittem volna, hogy lesz alkalmam megtapasztalni az őrült szerelem adta érzéseket, amelyek kissé szélsőséges irányokba húzzák az embert. Vagyok annyira szerencsés, hogy (többnyire) tudom uralni a helyzetet és nem vágom magam alatt a fát. Idővel megtanultam azt, hogy nem baj az ha félsz és az sem baj ha ezt mások is látják. Sosem bántam meg, hogy megosztottam Vele a félelmemet, mert mindahányszor ez történt kaptam egy megnyugtató választ a szemében afelől, hogy ha rajta múlik nem esik bántódásom. Most már tudom, hogy a félelem nem az ellenségem, hiszen van néhány dolog, ami sokkal erősebb ennél: a szeretet, amit iránta érzek, a vágy, ami elönt ha a közelemben van és a hit, hogy ő meg én egy életre összetartozunk.
