A történet fiktív, nem velem történt, nem nekem fáj... vagy mégis. Kit érdekel? Mégis roppant érdekes milyen naiv is tud lenni az ember. Hogy lehet dolgokat hihetetlenül magas szinten félreértelmezni és idióta kifogásoknak hinni? Úgy, ahogy teszi ezt minden ember nap mint nap szinte kivétel nélkül. Vagy van a másik oldal, aki nem teszi, aki játszik, szórakozik meg ami ráfér az arcára. Tökéletes látvány, majdnem mint az igazi, sokan irigylik és csorgatják a nyálukat utána majd szépen belekeverednek és elhiszik, ők itt bizony különleges szerepet kaptak. Meggyőződésük egy olyan valóság, ami sosem létezett. Holt biztosak abban, hogy ők mások, különlegesek, értékesek mindaddig amíg ki nem nyitják a szemüket és látják, hogy igazából csak cseppek a tengerben. Extrém idióták, akik még a tudat ellenére is újra és újra képesek elhitetni magukkal, hogy ők utánozhatatlanok és nélkülük más lenne úgyhogy nekik nem is számít semmi. Rájuk úgysem húzható a sablon. Pedig dehogynem.
Szerintem ez a világon a legrosszabb érzés. Hosszú időn keresztül hinni valakiben, kitartani és kiállni mellette aztán szembesülni azzal hogy ez fordítva mennyire nem így nyilvánul meg. Megfogadni hogy soha többé nem sétálsz bele abba a rakás szarba amibe már annyiszor beleléptél, ennek ellenére mégis azon kapni magad hogy valami már megint rohadtul büdös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése