Túlzó kámfor illat
kíséri lépted, hogyha itt vagy.
Magamban voltam én is ezerszer,
arra kérlek most az egyszer:
Ne fordíts hátat! Ne válj köddé!
Váljon a maradásod ösztönné!
A holnap úgyis a tükörképe
lesz a mának, ha egyszer vége.
(Kár lenne érte…)
Inkább fusson körbe-körbe,
úgy szaladjon a nyelvét öltse.
Játszó tenyér lelkem tartja,
egy a folyó, de két a partja.
Az idő múlik, közben fárad.
kettőnknek fest ősz hajszálat.
Addig kínoz, legyen bárhol,
aki itt van de mégis távol
(Saját magától.)
Útnak indul most a kétség,
lámpafényt olt a vaksötétség.
Hogy megtalálja, hazaérjen
álmok nélkül, félig ébren,
azt az ajtót -kulcs a zárban-
amit nyit majd, hogy végre párban,
ahogy régen késsel a kézben,
fatörzsekbe szíveket véssen,
(csak el ne késsen).
Merre indul, mikor ébred?
Kérne tőlem más emléket.
Szívem dobban, szeme se rebben,
hangosabban, erősebben.
Eggyé válás. Úgy akarnám.
Magamat Benned veszni hagynám
De az orrom most se csalhat,
megint túlzó a kámfor illat.
(De addig itt vagy.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése