Mint ahogy az ágat elhagyja a levél,
Utunk úgy vált ketté, nincs Mi, csak Te meg én.
Túl erősen fújt minket szét a szél.
Nem, nem ezek, nem szomorú sorok,
Csak úgy tűnik , hogy az idő vánszorog.
És úgy tűnt, hogy az vagy; Boldog.
Kimostam a ruhád, meg is száradt,
jó illat volt, meleg, testünk fáradt.
Otthon voltunk, Te nálam én Nálad.
Néztem, hogyan ürül ki a szoba, amit úgy hívtunk "Otthon"
és láttam, hogy nincs miért, vagy nincs mit feláldoznom.
Néha még most is jó lenne, várni hogy haza gyere,
De nincs hová és amúgy is jobb Neked valahol, másmerre.
Az ágy üres csak én vagyok benne és a vágy,
Mi ketten, tudod sokszor van, hogy gondolunk Rád.
Messzire sodort a közelség, egy kis részem halt meg velünk.
Végignéztük, hogy haldoklunk, hogy nem küzdünk de szeretünk.
A távolság érzem, az tart Téged közel,
Tested nem szorít már, de lelked még ölel.
Rohan tovább a világ, nem áll meg s kérdezi "jól vagy e?".
Az idő is folyton éhes, most még sincs mit ennie.
Amit talál felzabál, s mi azt mondjuk, így kellett lennie.
Ezek mind csak tárgyak, te kéred? Nekem nem kell nehéz a súlya
Ami kellett volna, az nem csomagolható be és szél ide vagy oda
Ezeket nagyon nehéz lesz elvinni innen bárhova.
Mégis mindent ami fontos, életet, szenvedélyt,
mindent, amit valaha ember csak remélt.
Kezemben tarthatok. Köszönet mindezért!
(saját vers)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése