Két karod kitárva bejöhet a világ,
az élet úgy hívogat, mint lepkéket a virág.
Szemeid csillognak, mindened rá figyel.
Nem is sejtheted, hogy a végzeted jön el...
Nem is tudtad eddig, mennyire nagy dolog,
odaadni magadból egy ekkora darabot.
Félsz mégsem remegsz, nem izgulsz vagy dadogsz
Segíthenék rajtad, de én csak én vagyok.
Ölelni akartál, közel menni végre,
olyan dalt megírni, minek nem lesz vége.
Mindent jól csináltál, miért lett mégis így?
Magányos csendedben ez a kérdés sikít.
Az a másik volt rossz, ő hazudott Neked.
Kedveskedett, szép volt, becsapta a szemed.
Ő tehet hát arról, hogy nem tudsz nevetni.
Ő tanított meg Téged ölelve sebezni.
(saját vers)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése