Nincsenek angyalok.

"Sorsokban osztozom, vad tévelygő vagyok,
Vakon jött csecsemő, aki nem látott Napot.
És vagyok e világnak vezére, s bajnoka,
A fénynek katonája, az igaznak indoka,
Hívj mindig engem, és csak magadba nézz!
Szépülő kép vagyok, ahogy elméd felidéz.
Lángolnak a szárnyak, a könny forró viasz,
Nem tarthatsz meg engem, mert nem hozok vigaszt.
Nem vagyok jó hír, csak tetten ért remény,
Szél sodorta verssor, fennhéjázó erény.
S ha nem felejtesz el, tán meg sem halok.
Isten hozzád, Világ. Nincsenek angyalok."

Nincsenek angyalok...
Nem mások ők, mint kétségbeesett vigaszra váró emberek képzeletének szüleményei.
Nincs két egyforma ember, vagy élet. Mindenki máshogy él, másra vágyik, mást gondol de mégis rengeteg a hasonlóság, ami emberi mivoltunkra utal: élete során, mindenki ugyanazokat a hibákat követi el.

"...and I feel the love is dead
I’m loving angels instead..."

Mindenki gyilkol, mindenki lop, mindenki hazudik, mindenki okoz fájdalmat csak talán maga sem tud róla. Nyilván nem mindenkinek tapad vér szó szerint a kezeihez, de gyilkos az is aki reményeket, érzéseket öl ki másban, tolvaj, aki szíveket rabol el, hazug, aki ellentétesen viselkedik, mint ahogy a szavai szólnak és minden testi fájdalomnál nagyobb fájdalmat tud okozni az, aki megalázza a másikat.

Mindenkit ért már támadás, egy jól irányzott döfés a hátba, mindenkinek okoztak már fájdalmat, mindenkit fosztottak már ki és mindenkinek hazudtak már. Mindannyian áldozatok vagyunk, méghozzá egymás áldozatai. Nem fair, mert nem tudjuk visszaadni és általában nem kölcsönösek az érzések, vagy nem őszinték.
Valaki bánt minket, akit mi nagyon szeretünk, vagy valaki szeret minket akit meg mi bántunk. Félreértjük egymást, mert remélünk és vakok vagyunk. Eltévedt angyalok vagyunk és keressük a mennyet, ami egyáltalán nincs messze. Ott van valakiben, akire rá kell találnunk és annak a másiknak is ránk mert csak így lehet.
Törött szárnyunk másik fele ott van valakinél, csak meg kell keresnünk, ki kell állni egy hegy szélére összekapaszkodni és ugrani, megnézni, hogy tudunk e repülni együtt. Ha nem tudunk, lezuhanunk és megütjük magunkat, talán egyikünk jobban mint a másik. Mindketten megsérülünk, meggyógyulhat a szárnyunk és jöhetnek mások akik ismét megsértik, mégis minden egyes heg örökké emlékeztetni fog a repülési kísérletre. Lehet, hogy nem okoz már fájdalmat, de emlékezni mindig fogunk rá.

"Egyedül, csak félszárnyú angyalok vagyunk,
csak úgy repülhetünk, ha összekapaszkodunk."