Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit véli megtalálni.
Közben annyin élnek magányosan, távol,
kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak a szívünkben élnek.
A hétköznapokba bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja apró mécsesünket.
Aki elment, jól van, csak egy más világon,
s nem tud örvendezni levágott virágon.
Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod - tudod – attól félek.
Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja, s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése