!

Ritka, de van úgy az életben, hogy az ember úgy érzi megállítaná a világot hogy minden így maradhasson élete végéig... hogy ami most történik sose merüljön feledésbe. Van néhány olyan nap, amikor az ember kimondhatatlanul teljesnek és boldognak érzi magát valaki, az Ő oldalán. Én is így érzek az elmúlt időszakkal kapcsolatban... ezerszer is átélném újra és újra de várjunk csak egy kicsit.

Mi lenne a jó abban, ha most meg tudnék nyomni egy gombot amivel bebiztosítom a jövőt, hogy ez az érzés márpedig így marad és nyugi mert ezeregyszer is át fogod élni? Semmi. Ez a legjobb az egészben, hogy nem létezik ilyen gomb. Az idő halad előre mi pedig folyamatosan alakulunk és a tetteink következtében oda kerülünk ahová szeretnénk. Mi irányítunk... minden egyes percben megvan a lehetőségünk a meglévő állapotot fenntartani, vagy megváltoztatni. Ezért nem kell ez a gomb, mert nap mint nap meg kell hozni a döntést, hogy ez az, amire vágyom és ez az amit szeretnék az életebe. Azért, hogy a teljesség, a boldogság életünk végéig velünk lehessen életünk végéig tenni kell.

A szerelmet meghatározni esélytelen, most mégis úgy érzem közel kerültem a megoldáshoz, hogy mi is ennek a titokzatos és varázslatos érzésnek a lényege. Az összetevők nagyon vegyesek: a bizalom, kötődés, hit, megbecsülés, vágy és tisztelet, az odafigyelés... de kire is? A legnagyobb hiba amit az emberek elkövetnek, hogy a másik emberbe ültetik el ezeknek a nemes dolgoknak a magvait és azt várják, hogy majd kikelnek, magától növekednek és virágba borulnak. Eszükbe sem jut, hogy az elhintett magvakat gondozni, ápolni kell és rengeteg odafigyelést igényelnek. 

Életem során sokféle dolgot megtapasztaltam már, volt első szerelem, reménytelen szerelem, plátói szerelem, amiről azt hittem hogy az de mégsem szerelem... mindegyikben volt valami, ami miatt érdemes volt átélni és egyáltalán nem áll szándékomban degradálni a korábbi látásmódomat, de most tudok valamit, amit akkor még nem tudtam. Most látom csak, hogy ezek a dolgok meg sem közelítik azt az érzést amit igaz szerelemnek neveznek. Szerelem vagy van vagy nincs... minek ennyiféle nevet és árnyalatot adni neki? Pontosan ezért, mert van akinek akár egy élet során sem adatik meg az, hogy megtapasztalja, ami ennek a csodának a lényege. Ez azonban nem a sors gonosz átka, vagy a Jóisten büntetése... sokkal inkább a hozzáállás következménye. Ahogy én is, sokan keresik eleinte másban a boldogságot és a teljességet, várják, hogy jön majd valaki akitől kinyílik a világ és kékebb lesz az ég, szebb lesz az élet és minden jóra fordul. Na ez a baj... az a baj, hogy a kis kertünket mással szeretnénk kigazoltatni, a virágainkat másra bízzuk, hogy gondozza tehát a növekedést, fejlődést, érlelődést is mástól tesszük függővé. 

Abban a pillanatban, amikor már szereted magad annyira, hogy egyedül is képes vagy meglátni a színeket, hogy Te magad vagy a teljesség és magadtól veszed észre a világ apró kis csodáit, amikor  már nem várod el, hogy valaki másból táplálkozz és gyűjts erőt, abban a pillanatban leszel méltó az igaz szerelemre. Ez egy nagyon félelmetes érzés, mert kitárul előtted minden, amit az erőiddel teremthetsz. Felszabadul minden energiád, amit önmagadba fektettél így lehetsz valaki számára egy olyan társ, akivel szívesen osztja meg az életét és az ő energiáit. Félelmetes látni, hogy mennyi minden lakozik bennünk, hogy mi mindenre vagyunk képesek, mennyire tudunk szeretni. De hogyan is tudnánk szeretni mást, ha nem tudjuk szeretni magunkat. Hogyan élne velünk valaki, ha mi magunk sem vagyunk kibékülve a lényünkkel? Ki is öntözné a kertünk virágait, ha azok láthatóan pusztulásra vannak ítélve. Senkitől sem várhatjuk el, hogy jön és összeszed a padlóról, hogy életre kelti a haldokló reményeinket és hitünket. Mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy létrehozzunk egy helyet, ahová beengedhetünk valakit, akinek megadjuk a lehetőséget, hogy részese legyen a bennünk zajló életnek. Ez az igaz szerelem... a legszebb virág a kertben, ami mind közül  a legnagyobb figyelmet és törődést érdemli.