1. gyertya: A béke

Az adventi koszorún négy gyertya égett. Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani, amit beszélgetnek. Azt mondta az első:„Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…” És néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra. 

Azt mondta a második: „Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem…” A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. 

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: „Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…” – ezzel ki is aludt. 

Hirtelen belépett egy gyermek a szobába, és mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: „De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!” – és elkeseredésében sírva fakadt. 

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: „Ne félj! Amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény!” A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit.

"Ki mondja meg, dalainkból mennyi maradt?"

Amikor vége az utolsó dalnak is

Az utolsó hang is szétfoszlott már

Magányos tárgyak az elhagyott színpadon

Fölborult székek és konok homály

Papírlapok, egy tépett plakát a lábunk alatt

Ki mondja meg, dalainkból mennyi maradt

Maradj velem, 

segíts nekem

Vigyél haza, 

fogd a kezem

Szeress nagyon, 

fáradt vagyok és nehéz a szívem.

Vigasztalj meg, ha nem is hiszed,

Hogy szebb lesz a holnap, 

mondd, hogy lehet

Mondd, hogy lehet, 

ha nem is tudod, 

hogy hiszek neked.

Ebben az évben túl sok, túl értékes ember távozott el ebből a világból. Szinte minden napra jutott hír egy egy legendás zenész, sportoló vagy művész haláláról. Ez tragikus, de sajnos ez az élet rendje. Nem kell megérteni. Ezek az emberek, mint ahogy Balázs Fecó hatalmas nyomot hagytak az emberek szívében. Ott voltak az életünkben és segítettek. Talán az én generációm nem is ismeri már, mégis az ő dalai óriási hatással voltak rám, rengeteget hallgattam és valahogy megtaláltam benne önmagam. Bár nem kérhetjük, hogy maradjon itt örökre egy egy ilyen csoda ember, de őrizhetjük az emléküket, hogy az életük így jóval hosszabbra nyúljon, mint ami megadatott nekik.

Megbántad?

Nem is olyan rég találkoztam egy régi baráttal, akivel bár sok ideje nem beszéltünk, valahogy mégis nagyon könnyen újra egymásra találtunk. Talán ez a legigazabb jele annak, ha két ember összetartozik, hogy a kapocs, ami összeköti őket még az idő múltával is erős és a találkozáskor csakis az számít, hogy végre újra látjuk egymást. Nincs sértődöttség, vádaskodás, kellemetlen csendek. Nem számít már, hogy mit hagytunk magunk mögött, csak ülünk együtt és örülünk ennek a percnek. Úgy gondolom, ez egy hatalmas kincs. Ritkák az ilyen emberi kapcsolatok és nagyon nagyon értékesek. Az elmúlt 5-6 év eseményeinek elmeséléséhez jó sok padthai-t kell elfogyasztani, de ez számunkra nem okozott sosem gondot, így hát megkezdtük a találkák sorozatát és sorra jöttek elő azok a bizonyos pillanatok. Rengeteg élmény, emlék, történet, azokból az időkből is, mikor még szoros volt a kapcsolatunk és az azt követő évekből is. Újra átéltük, megízleltük azokat a soha vissza nem térő édes-keserű pillanatokat és átadtuk egymásnak, mint valami kis csomagot. A megelevenedett múlt kellős közepén elhangzott egy kérdés. "Megbántad?" 

A válasz: "Nem." Ezerszer is nem.

Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,

s nem feszítik az elérhetetlenek,

egy esőcseppben elférhet a tenger,

és egy ébredésből álom is lehet.

(Sárhelyi Erika verse)

Gyújts fényt

Most van talán a legnagyobb sötét. De Te ne erre figyelj! Ne arra a borzalmas, aljas világra, amit az emberek többsége létrehozott. Te legyél kivétel. 

Legyél az, aki fényt gyújt!
Legyél az, aki bevilágítja a sötétségből kifelé vezető utat!
Legyél az, aki tanul és másokat is hozzásegít a fejlődéshez!
Legyél az, aki nem akar bosszút állni másokon!
Legyél az, akire számíthatnak a barátai!
Legyél az, aki a szemetet a szemetesbe dobja!
Legyél az, aki felemeli a földön fekvőt nem pedig belerúg!
Legyél az, aki felhívja a szüleit és gondoskodik szeretteiről!
Legyél az, aki kedves, teljesen idegenekkel, akikhez nem fűződik érdeke!
Legyél az, aki nem megy el egy szép kirakat előtt anélkül, hogy meg ne csodálná! 
Legyél az, aki nem süti le a szemét és alázattal tesz minden nap a jövőjéért!
Legyél az, aki tiszteli a saját testét, mert tudja, hogy az egészség a legnagyobb kincse a világon!
Legyél az, aki tiszta táplálékot vesz magához, mert tudja hogy az tiszta energiákkal ruház fel!

Legyél tiszta! 

Világíts!
Mert most van a legnagyobb sötét...