Amit ma láttam, az örökre beégett. Augusztus utolsó estéjén másfél órán keresztül, egészen addig míg a nap le nem ment, egy szivárványban gyönöyörködtem, ami az erkélyem előtt festette gyönyörű szépre az igencsak borús eget. Mintha így búcsúzna tőlem a nyár, mintha valami nálam nagyobb erő azt akarná, hogy én ezt most lássam és emlékeztessen rá; vannak nagy esők és pusztító viharok, de ha egy picike fény is beszűrődik, ott egy ilyen csodálatos színekben pompázó, az egész égbolton átívelő csoda születhet.
Ahogy visszatekintek az elmúlt hetekre, a nyárra, amit most magam mögött hagyok, életem legkeményebb időszakát látom, ez tagadhatatlan, mégis az emlékek sűrűjében a szívemben túlcsordul a szeretet, a hála és a bizalom. Ahogy az eső után azonnal megjelenik a szivárvány, úgy bukkant fel az én életemben is sok sok ember, aki átsegített, megölelt, megnevettetett, meglepett, elvitt, cipekedett, visszahozott, felemelt, kérdezett, válaszolt, meglátott, meghallott, felrázott, velem együtt hallgatott, sírt, nevetett, kaját hozott, kiadta nekem a lakását, cappucinot hozott, kért még egy kört, nem hagyott fizetni, megtáncoltatott, elhívott kávézni, fotózásra jött velem, tombolt velem koncerten, leültetett az esküvőjén a szingli részlegre, taxit hívott, csekkolt másnap, egy olasz étteremben tarot kártyát vetett amit aztán chat GTP-vel elemzett, kempingezni hívott, sátrat rakott össze, tárgyakat vert szét, sétarepülésre vitt, hurkát sütött, bort hozott egy másik országból, közelebb jött, meggyespitét sütött, bókolt, elkísért és még a végtelenségig sorolhatnám azt a sok sok felejthetetlen pillanatot, őrültséget, kalandot, kapcsolódást amiben a nyáron részem volt. Mert végtelen a támogatás és kimeríthetetlen az a szeretet ami most körülvesz. Minden bizonnyal ez csak a kezdete még ennek az új fejezetnek, ami végre méltó lesz hozzám.
Épp ezért, én továbbra is csak megyek, egyenesen előre, emelt fővel, szívemben hálával, szememben örömkönnyekkel, mert tudom hogy akármerre is visz ez az út én lépten nyomon a szeretetbe botlom.
