Pár sor az életről

Ez az elmúlt néhány hét megérdemelt egy kis csendet. Ez a csend másmilyen volt, még sosem hajolt hozzám ennyire közel a halál. Ebben a csendben amennyire tudtam, szeretettel vettem magam körül. Ebben a csendben, csak olyan emberek jöhettek be, akik erre a szeretetre ugyanúgy törekednek. Ebben a csendben láttam meg, hogy milyen kevés dolog számít igazán.

Ebben a csendben fogalmaztam meg ezt a pár sort...

Szeretném, hogy elmondhassam, hogy egy tartalmas és nagybetűs Életem volt.

Láttam az összes naplementét, amit szerettem volna és sosem maradtam teljesen magamra, akkor sem ha néha minden terhet egyedül vittem egy láthatatlan kéz nyúlt felém, talán Barát, Társ vagy Isten.

Bíztam...mindig... önmagamban és abban, hogy képes leszek megteremteni egy kis otthonos szegletet a világban, ahol megélhetem a békét, a teljességet, az áramlást, a jelenlétet és az egységet. Gondoskodtam róla, hogy ezen a helyen a szeretet legyen a mozgatóerő, hogy akik leülnek az asztalomhoz ne csak az étellel lakjanak jól, de a lelkük is megteljen egy kicsit az asztal körül töltött idő alatt.

Tudtam, hogy lehetek hálás azoknak akiktől az Életet kaptam és ugyanakkor követhetem a saját utam. Bár ők mentek előttem és nélkülük nem ez az ember lennék, mégsem törvényszerű, hogy pontosan azt a mintát követem majd amit ők.

Volt egy kéz, amit megfoghattam a bajban.

Voltak napok, amikor kellett a kabát, hideg volt és esett, de másnapra felszáradt és én sétáltam a Városligetben, a nap pedig megsimogatta az arcomat és egyáltalán nem volt már hideg.

Elfogadtam: lehet hogy Te és én ugyanabba az irányba nézünk, de sosem láthatjuk pontosan ugyanazt. Kitöröltem a szótáramból a "jó" és a "rossz" fogalmát, hagytam, hogy egyszerűen csak legyen minden az, ami és tudatosan elfogadással, ítélkezés nélkül fordultam az emberek felé. Volt, akiket magamhoz öleltem és volt, akiket örökre elengedtem.

Néha beszélgettem Istennel, megittunk egy pár kávét együtt és néztük, ahogy felkel a nap. Ilyenkor csak egy dolgot éreztem biztosan, hogy ez a láthatatlan kéz valahogyan mindig vezetni fog,  mindenen át, határozottan mégis gyengéden, mindenen át ami jelenleg számomra még nem is látható, de már létezik, de már felém tart... minden pillanattal egyre csak közelebb és közelebb jön.

Akartam. Szándékká alakítottam a vágyaimat, véglegesítettem a vázlatokat és bátran, önmagamat felvállalva osztottam meg, többé már nem tartva attól, hogy ki mit szól. Elengedve minden bizonyítási kényszert, kitártam a szívemet, akkor, amikor a legnagyobb okom lett volna bezárkózni.

Mertem autentikus lenni, őszintén önmagam adni és ebben kiteljesedni egy kis jókedvet, derűt hagyva magam után. Tudtam, hogy ha így teszek nem kell félnem mert az az enyém igazán amit én adok. Semmiért sem kár, ami valaha szívből jött.

Táncoltam addig amíg már beleszédültem és le kellett ülnöm kicsit megpihenni, aztán felálltam és táncoltam tovább.

Felismertem, hogy nem hajszolni kell, hanem vonzani - hogy nem csak verejtékes munkával tudom megteremteni mindazt, amire vágyom. Élvezettel arattam le a munkám gyümölcsét, megünnepelve az egészen apró kis sikereket is. Felismertem azt is, hogy tökéletesen boldog lehetek most, ahol jelenleg tartok, hogy képes lehetek látni hogy hova juthatok el, ugyanakkor hálát adni mindenért ami most megvan. Nem felejtettem el néha megállni és emlékezni a pillanatokra, amikor mindezt még csak elképzelni sem tudtam.

Tettem a dolgom, egyik lábam a másik után. Nem féltem kapcsolódni, nem féltem megosztani a fájdalmaimat sem. Nem féltem egy csalódás vagy veszteség után visszatérni az Életbe. Az Életbe ami elképesztően gyönyörű és én nagyon de nagyon szeretem.