Didergő tavasz

Számoltam a hulló tétova pelyheket

és megírtam hozzád a legszebb versemet.

Nem volt sok szavam, de ez volt a minden,

Sok betű, amikben eddig nem is hittem.

Csípős téli széltől szemembe könny szökött

És sétáltam tovább a hópelyhek között.

Tán még sosem fáztam, remegtem ennyire,

Tudod, már rég tavasznak kellene lennie.

Nem bánom mi lesz, mi volt, mi lehetek,

Hisz neked szántam a legszebb versemet.

Vágyaim betűit egymás után írom,

Belőlem eltűnik, s marad a papíron.

Közben egy kis pehely hullott tenyeremre,

Elolvadt, s mintha már nyoma sem lenne.

Amott egy másikon megcsillan a holdfény.
Mi van, ha neked is csak ennyi vagyok én?

Tenyeredhez érve olvadok hirtelen.

Ennyi lenne csupán az egész életem?

Hulló sokaságban eltévedt pelyhecske,

Talán nélkülem az egész más lenne.

Szavaim pehelyként rakódnak egymásra,

Fehér lepelként terülnek a sárra,

Építve várat, vagy olvadó hegyet...

Mesélve arról, hogy hópelyhed leszek.

saját vers