Gyakori jó vendég, a csalfa vak remény
Ő fekszik mellettem, más valaki helyén.
Reggel ő kérdez, mitől lennék boldogabb
De őszinte válaszom a némaság marad.
Akarnék több lenni inkább ma bárkinél?
Szebb, okosabb, bátrabb, olyan ki sosem fél?
Legyek ma költő ki éjjel majd virraszt?
Lelkének hogyan hozhatnék vigaszt?
Fogadjon el így, ha kellenék: mondja!
Figyeljen őszintén magányos táncomra!
Legyek egy mosoly, halk szívdobbanás!
Nevetve hagyom hátra a lázadást.
Ez a rabság megöl... Szabad talán lennék,
Béna szárnyú madárként hiába kék az ég.
Annyira végképp senkié sem vagyok,
De talán mert itt van, le mégsem zuhanok.
Az égen úszó kékre írnám fel ha kell,
Sorok között szállva tán nem tűnhetek el.
Nem kérném, hogy miattam ne aludjon éjjel,
De legyek ott a reggel harmatcseppjében.
Még érzem a szívem, mi sosem járt üresben
Ott lüktet benne vadul a türelem.
Üteme annak mennyire akarom...
Hogy szállhassunk egyszer őszintén, szabadon.
/saját vers/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése