Amikor érzed...

"Egyszerre csak megfogtad a kezem, 

S alélt pilláim lassan felvetődtek, 

És éreztem: szivembe visszatér 

És zuhogó, mély zenével ered meg, 

Mint zsibbadt erek útjain a vér, 

A földi érzés: mennyire szeretlek!"

(Tóth Árpád)

... amikor érzed, hogy minden körülmény ellenére a lehető legjobb helyen, a helyeden vagy a világban. Ez a csoda, ez az amit mindenki keres és amire mindenki vágyik. Már úton vagy de a szíved ott felejtetted picit. Ha nem lenne elég, hogy ezt érzed, akkor belefutsz egy újságárus bácsiba. Ismered, szoktál venni tőle, most is veszel. Kinyitod és az első szembeötlő alkotás ez. Ez a pár sor ami leírja, hogy mit érzel. Igen. Ott vagy. A helyeden.

Táncom az élettel

Megrémiszt, hogy nem rémiszt semmi meg.

Nincs és sose volt mit veszteni.

Csak az az enyém, mit másoknak adok

és azt nem lehet sehogy sem elvenni. 

Megnyugtat, hogy nem rémiszt semmi meg,

hogy nem kell és nincs is mit félteni.

Minden ott van, hol hozzáfér a lelkem.

Én nem akarom a világot érteni.

Megmozgat, hogy nem rémiszt semmi meg,

hogy semmilyen fertő  nincs a világon,

ami elvenné a kedvem attól ami élet.

Míg dobog szívem bármikor kitárom.

Megnevettet, hogy nem rémiszt semmi meg,

hogy velem együtt az élet is nevet,

táncot jár és néha dalra fakad,

mert hálás nekem azért hogy itt lehet.

 (saját vers)

Jókívánság

"Legyen erőd lent hagyni, 

amit nincs erőd följebb emelni!"

(Fodor Ákos)

egy megsárgult fotó

Otthon jártam. Az elmúlt időben különösen nagy jelentőséggel bír számomra ez a szó. Az otthon, ami nem első sorban a helyet, hanem a szeretteimet, és az otthoni melegséget jelenti, azt a mély törődést és szeretetet, amit csak nagyon kevés helyen tapasztalhat meg az ember. Amellett, hogy újra és újra rájövök, hogy az én szüleim a világ legcsodálatosabb emberei, szembesültem azzal is, hogy a 86 éves nagymamám, a mai napig mennyire szereti nagypapámat, aki már jó ideje nincs köztünk.

Hálás vagyok, hogy ilyen közegben nőhettem fel, hogy ilyen értékeket kaptam a drága ajándékok helyett...♥

Arca ráncos keze már remeg

Nem mindig tudja mi is a neved.

Sokszor csak hallgat és úgy tűnik érti,

De csak a mögötted lévő polcot nézi.

Oda is tipeg valamit keresve,

Megsárgult fotókat nyújt oda remegve.

Nézd ő a férjem, fény derül szemében

Bár ő már csak egy kép, remegő kezében.

Ilyen hát legyőzni az időt s a halált?

Szeretni, feltétlen. Egy életen át.

(saját vers)

Bocsánat helyett

Hadd kérjek most bocsánatot, 

pont azért mi én vagyok!

Megérdemlek minden pofont .

Ha jól esik, hát bántsatok!

Ne higgyetek nekem semmit, 

engedjétek el kezem!

Menthetetlen lélek vagyok. 

Bármit teszek, vétkezem.

Nincs mentség a bűneimre.

Ne is keress szavakat! 

Hisz jó szándékkal indul útnak 

minden önző akarat.

Én raktam a szívem helyén félemetes hegyeket.

Hazug vagyok. Fordíts hátat!

Menj el amíg teheted!

#szavaknélkül

"Bármi megmutathatja az önmagadhoz visszavezető utat ha, úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni. Anélkül hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál egyfajta áhítat és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét és visszatükrözi saját esszenciádat is. "

Hányszor de hányszor fordul elő hogy állunk valamivel szemben, legyen az jó vagy kevésbé jó dolog, mégis úgy érezzük "elakad a szavunk", hogy nincsenek megfelelő szavak arra amit látunk, érzünk. Ekkor szembesülünk azzal, hogy a szavak leredukálják a valóságot így nem érdemes a rabságukban élni. Szembesülünk, hogy sokkal másabb, ha nem takarjuk le a világot szavakkal és címkékkel. Ezekben a pillanatokban jelenik meg a mélység, a csodálatos érzése, a dolgok visszanyerik újszerűségüket, varázsukat. Nem kell nevet adni az eseménynek, nem kell definiálni a két lélek között húzódó szál mivoltát, nem kell megmagyarázni a virágok pompázását és a nap ragyogását. Nem írható le a tavasz illata és a szerelem borzongató édes tüze sem. Sokszor a leggyönyörűbb szavak is kevesek mindarra amit az ember ott mélyen érez. Az élet igazi, belülről fakadó, okok nélküli örömét.