Felnőttem (?)

Lehet, hogy felnőttem.
Már tudom, hogy nem az én bajom, hogy belátok az emberek álcái mögé és nem hiszem el a hazugságokat. Hogy nem kell emiatt rosszul éreznem magam, mert ez engem szolgál. Hogy nem kell és soha nem is kellett volna egyetlen pillanatra sem elfojtani a megérzéseimet, amik mindvégig az igazat jelezték. Már tudom hogy bízhatok bennük és ezáltal bízhatok saját magamban is. Tudom, hogy akkor leszek igazán erős, ha vállalom a felelősséget mindenért, amit teszek, mondok és érzek. Már tudom, hogy a szabadság nem az, hogy bármit megtehetek, hanem az, hogy nem kell megtennem, amit nem akarok. Már tudom, mi a bátorság, tudom, hogy senkivel sem kell ringbe szállnom és nincs semmim amit el lehetne venni tőlem. Már tudom, hogy nincs mitől félnem, hogy az elengedés nem azt jelenti, hogy nem szeretünk már többé. Ellenkezőleg. Már tudom, hogy a világ jóval több annál, amit láttat magából és hogy van néhány illúzió, amit jobb tetten érni mielőtt a saját valóságoddá válik. 

Lehet hogy felnőttem, de az is lehet, hogy most vagyok csak igazán gyermek.

Tavaszi csend

Semmit ne mondj! Most a csend a miénk.

Kint tavasz van, bent rügyeznek álmaim,

kibújt a melegre az összes vágy és

elköltözött minden félelem.

A kis virágok csak rügyeznek békésen

ne mondj semmit, hallgass most velem!

Ébred a világ, a fák illata repül.

Színek, hangok, madarak és lepkék

repkednek pille könnyű szárnyon

festve a világ vásznára végtelen rendet

és nyílnak nyílnak,  kint az apró kis virágok.

Semmit ne mondj! Most hallgassuk a csendet!

A napfény jó meleg, ám túl sok megéget,

így tanulsz becsülni minden árnyékot,

minden csepp vizet, s a hűs simogató szellőt,

és a kék égen elnyúló formátlan felleget.

Ide hallatszik mit suttog a tavasz.

Én sem szólok, csak hallgatok Veled.

A nap most bújik elő vagy épp most bújik el

Mi futunk a fénybe, vibrál a levegő

Mint ahogy a szellő, lágyan megérintesz

Benne minden szavad. Hallod ezt a csendet? 

Elmosódott világ, semmin sincsen címke

Nem mondhatnánk semmit, ennél szebbet.

Sosem volt még ilyen, soha többé nem lesz.

Megteremtettük a legőszintébb csendet.

Elérkezett hozzánk egy boldogabb tavasz;

Egy világ, hol csak ülsz és szíveddel ott maradsz.

(saját vers)

A szívünkkel kell

"- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

- Nem találják meg - mondtam.

- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...

- Minden bizonnyal - feleltem.

- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni."

(Antoine de Saint-Exupéry)

Nehéz is lenne bármit hozzátenni ehhez a gyönyörű, mindenkinek szóló alkotáshoz. Gyermekként értetlenül, vagy csak inkább egy gyermek számára érthető módon olvastam ezeket a sorokat. Most, hogy a "fölnőttek" csapatát erősítem már teljesen más az, ami szemet szúr, ami megérint ezekben a sorokban (is). Elképesztő mennyire kortalan a mű, de még elképesztőbb, milyen kiszámítható az ember és az emberiség. Talán sosem volt ennyire aktuális ez a pár sor, mint a mostani, rohanó világban. 

Szinte mindenki gyűjtöget rózsákat, keresi a szebbet és a jobbat mindenből, legyen az használati tárgy, vagy ember. Sokszor képtelenek meglátni a szépet és a jót mert valamit nagyon keresnek. Mindig a szebbet és a jobbat.  A felszínen, valahol, mindenhol. A szem azonban, nem lát igazán, csak érzékel, de nem lát. Nem elcsépelt gondolat az, hogy ami igazán lényeges, az láthatatlan a szemnek. A szív tudja, látja, érzi a lényeget, mindig, és ha vagy olyan szerencsés, nem létezik számodra az a nagyvilági zaj, felszínes zsibongás és nyüzsgés, ami elnyomná a szavát. 

Otthon

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."

(Wass Albert)