Hazamenni mindig nagyon jó. Szeretek haza érni a szeretteinmhez, vissza a gyerekszobámba a plüssök és a falra ragasztott táncos képek és réges rég szerzett érmek közé. Nagyon jó visszafejlődni picit azzá az kiscsajjá, aki még csupán az álmai szűrőjén látta a világot és hitt abban, hogy nem kell lemondania róla, hogy meg is élheti majd a megálmodott valóságot. Otthon most is nagyon jó volt, felébredni a kis szobában, inni a kedvenc macis bögrémből amiből már évtizedek óta jól esik a kakaó, kinézni az ablakon és látni, hogy besétál rajta a szerelmem és a nyakába ugrani. Kimosni az ingjét mert elfelejtette, vasalni, kapkodni sietni a fellépésünkre. Egy nagyon egyszerű, mégis különleges hétvége van mögöttünk, egy otthoni látogatás ami egy picivel több volt most, mint szokott.
Felkérést kaptunk néhány hónapja egy helyi alapítványtól, hogy táncoljunk a jótékonysági rendezvényükön, erősítve ezzel a faluból származó tehetségek táborát. Nem haboztunk egy pecig sem, örömmel vállaltuk a show-t és örültünk, hogy egy nehéz helyzetű környéken is szétszórhatjuk a tánc örömének édes morzsáit. Boldog vagyok, hogy innen származom, hálás vagyok, hogy volt lehetőségem abban a pici faluban táncot tanulni és nagyon szerencsés vagyok, hogy így és ilyen közegből indulhattam el. Visszamenni a suliba, ahol kisiskolás voltam és írni, olvasni tanultam, ahol az első tánclépéseimmel ismerkedtem... Valahogy minden összement, régebben nagyobb volt a könyvtár és az aula is. Most itt ebben az aulában táncoltuk el Tomival a jelenlegi A osztályos koreográfiáinkat, az egyik kedvenc versenyruhámban ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel a szívemben, mint amikor életemben először (egyébként ugyanitt :) ) közönség előtt táncoltam . Egy fél élet telt el azóta, szinte minden megváltozott ugyanakkor mégsem... igazából semmi sem változott meg. Kiteljesedtek a dolgok, az utamon járok, a férfi, aki fogja a kezem a legigazabb társ, olyan akire a szíve legmélyén minden nő vágyik, a közönség sorai közt kikandikál anyukám őszülő haja és békés tekintete sugárzik rám, akárhová nézek hála költözik a szívembe mert semmi nincs a világon, amit még kívánhatnék.
Egy fantasztikus élmény volt. Tudom, hogy ezzel reményt adhatok az ott élő fiataloknak, akik igazából apró pici csiszolatlan gyémántok. Talán látva valóra vált álmokat ők is jobban hisznek majd magukban, hogy merik kibontakoztatni a tehetségüket, lesznek elég bátrak hibázni és lesznek elég erősek felállni, akárhányszor csak kell. Szeretném megmutatni, hogy megéri nagyot álmodni, megéri meglovagolni a hullámokat, amelyek talán elsőre hátráltató tényezőnek tűnnek. Megéri nevetni mindenkin, aki kételkedik. A visszajelzések, a mosolyok, a csillogó szemek és a kedves szavak, melyeket őszintének éreztem hatalmas löketet adnak a most előttünk álló kihívásokhoz, a világbajnoksághoz, a saját stúdió beindításához és minden ránk váró nehézséghez, amit együtt, közös erővel oldunk majd meg, hogy egy nap kéz a kézben, mosolyogva tekinthessünk vissza, igen ez volt az élet, nagyon szép volt és mi éltünk.
