Embernek születve növeszt erős szárnyat
kitárva tollait a furcsa világnak.
Tiszta szív, bátorság, egyszerűség tükre.
Álomból valóság, lelkére vetülve.
Szakadéknak szélén nevet, táncol, kacag,
Elrepül lelkéből a félelem s harag.
Csillogó szemei csak előre néznek,
Érzi hogy láthat még milliónyi szépet.
Fészket bont, fészket rak, őrzi kis otthonát.
Büszkén fürdi le hosszú útja porát.
Megtanult repülni, szárnyai elbírják,
A többiek nézik és embernek hívják.
Tűnődnek, hogy lehet? Ő miért is szárnyal?
Ember így miért dacol egy beteg világgal.
Én sem tudom miért, embernek születtem.
Beszédesebb néha a csendem helyettem.
(saját vers)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése