A karrierünk margójára

Egy polifoamon fekszem és hallgatom mit mond a mentáltréner. Képzeljem el magam a párommal életem versenyén életem ruhájában teljes sminkben és lázban égve a döntő táncra készülve... vizualizáljam, hogyan adom elő a kedvenc koreográfiámat, milyen zene szól, mit érzek, mit adok át a közönségnek, Neki...
Életem egyik legszomorúbb jelenete volt- nyugtáztam miután letörölgettem a képzelgésem közben kicsorduló könnycseppeket. Szomorú volt társ nélkül maradni és elképzelni azt, ahogy megvalósul egy álmom valaki olyannal, akire azt hittem az életem bízhatom rá, ő mégis kisétált az életemből.
"Öleld meg a párod és köszönd meg neki a mai edzést."- egy egyszerű edzői utasítás némi bökkenővel... nincs kit megölelnem. A teremben kb 40 táncospár van, elég nagy a tömeg én viszont egyedül vagyok. Csak nézem ahogy megköszönik egymásnak az elmúlt másfél órát, ahogy tisztelik egymást, ahogy jó kedvük van... Úgy teszek mintha nem lennék összetörve és nem érezném magam egy kidobott rongynak. Néha belenézek a terem szélén álló hatalmas tükörbe, ami annyi próbálkozásomat látta már. Volt hogy azt hazudta jó vagyok... Lényegében ez a tükör olyan mint az elmúlt időszak amit mostmár biztos, hogy magam mögött kell hagynom. Ebben a tükörben csak azt látom amire figyelek. Ha nagyon akarom tökéletesnek látom magam, egyedinek, megismételhetetlennek, értékesnek. Így volt ez régebben is. A mérce ő volt. Azok a dolgok amiket együtt csináltunk, azt hittem ez valami különleges dolog. Pedig semmi más nem történt, minthogy felnőttünk együtt, nyertünk pár versenyt, megéltünk néhány kudarcot vagy csak szimplán dumáltunk a suli folyosóján. Nem volt bennünk semmi különleges leszámítva a szenvedélyt, amit a tánc csalogatott elő alkalmanként. Megtanítottak minket használni a testünket, meghallani a zene ritmusát, megalkotni a mozdulatot... semmi különös.
Ha választanom kellett ő volt az, ha várnom kellett megvártam, ha el kellett engednem elengedtem. És most végleg el kellett engednem.