Minden ember életében jelen van a boldogság, van minek örülni, vannak kivételes emberek és felejthetetlen pillanatok. Ugyanakkor mindenki életében vannak fájdalmasabb szakaszok, mikor a csalódás, vagy valakinek a hiánya miatt képtelenek vagyunk a pozitív gondolkodásra, nem vesszük észre a szépségeket mert el vagyunk foglalva a sérelmeinkkel. A jelenben történt rossz dolgokért hajlamosak vagyunk akár magunkat akár másokat hibáztatni, még akkor is ha legbelül érezzük, hogy egyáltalán nem tehet erről senki. Ez a felismerés sokszor későn jön el, mikor már az ember ki
sírta magát és értékes napokat vesztegetett el az életéből önsajnálatra.
Tegnap beszélgettem a barátnőmmel, akivel vannak állandó témáink, fontos állomások az életünkben, emberek akiket sosem kaptunk meg, vagy akiket megkaptunk, de eldobtuk őket. Furcsa összefüggést fedeztem fel és rájöttem, hogy miért kellett annyit szenvednem valaki miatt, aki sosem jött el és mi értelme volt, hagyni hogy egy barátságból más jellegű érzelmi kötődés váljon. Azért, hogy tanuljak belőle, hogy még egyszer ne essek bele ebbe a hibába. Ha ezek a dolgok nem követik egymást ilyen sorrendben, ha nem a megfelelő helyen vagyok, megfelelő időben és nem azok az emberek vannak mellettem, akik, könnyen tettem volna olyan dolgokat, amiket ma már nagyon bánnék. Amiket azért nem tettem meg, mert egyszerűen nem volt rá lehetőségem. Ennek a lehetőségnek a hiánya akkor pillanatnyilag a feleslegesség érzését keltette, azt, hogy senki sincs olyan, aki értem küzdeni képes. Ezt az érzést azért sikerült olyan hosszú időn át érezni, mert nem gondoltam bele, hogy ő hogyan is gondolkozik.
Van a szív és van az ész... állandóan ellentmondásban és az egyik mindig győz. Győzött az ész és ez az amiért képtelen vagyok rá haragudni, mert így alakult legjobban a mi kis történetünk. Sok tévedésbe sodródtam emiatt, nem nyitottam ki kellően a szemem, de ezekből is tanultam.
"Na jól v
an borítsunk fátylat a múltra. A dolgok jönnek, aztán mennek hirtelen. És néha elvisznek magukkal arra az útra, ahol az érzelmek laknak nem az értelem." Igen én is elég sokáig agyaltam ezen, voltak álmatlan éjszakák, nem hagyott nyugodni, hiszen sosem lettem elküldve, nem lett ez lezárva. Talán ez az egyetlen amit másképp csinálnék. A lényeg, hogy mára mindketten megállapodtunk egy olyan ember mellett, akit talán akkor még egymásban kerestünk. Felejteni lehet, de szerintem ha valakit elfelejtesz, akkor az sosem számított igazán. Talán már tavaly nyáron, mikor megölelt és lepergett előttem a másfél év... talán már akkor eltemettem magamban.
"Mindig az az álom volt szép, mely gyorsan semmivé lett.
Amit soha többé meg nem álmodunk."Nem mondom, hogy nem szokott eszembe jutni, de már nem úgy. Akkor, mikor megölelt lemondtam róla, akkor éreztem először, hogy mindkettőnknek így lesz jó. Ekkor hallgattam először az eszemre, nem volt könnyű, de tovább kellett lépnem. Van, hogy az ész és a szív harcában a szív elbukik, megüti magát és vérzik, de nincs olyan seb, ami ne gyógyulna be. Nincs olyan ember, akin nem segíthet egy másik. Nincs olyan fájdalom, amit az idő nem tudna meggyógyítani és nincs olyan szépség, amit csukott szemmel ne vehetnél észre. Mindig lesz valaki, aki téged gyógyít, mindig lesz olyan, akin Te segítesz majd. Mindig lesz fájdalom és vele együtt szépség, hogy melyiket veszed észre, az egyedül rajtad áll.
