Ajándék

Tartozom még ezzel, régen kezdtem el. 

Félbemaradt akkor, most befejezhetem...

Ajándékba szántam, ünnep volt a nap,

de nem tudtam írni épkézláb sorokat.

Kitárt karral eresztem most szavaim a szélnek,

Mit is szólhatok én ha mind rólam beszélnek:

A világon minden, idő, élet, szépség...

Kívánom, hogy egyszer majd ők is megértsék.

Ha lenne rá mód, hogy egyszer, csak úgy tiszta szívből 

adhatnék még bármit is ennek a világnak, 

én esküszöm: csak szórnám, csak szórnám a csodákat.

Ajándékot adnék minden elveszettnek,

Fényt ahhoz, amit még a sötétben keresnek.

Ne csak megálmodják, de valóra váljon!

Kívánom, hogy jusson mindenhová álom! 

Kar, mely olyan erős, hogy elbír szinte bármit,

Fül, mi hallja a szív leghalkabb szavát is,

Száj, mi biztat, csókol, hirdeti a szépet,

Szemek amik látnak és tudják hova néznek;

Idő, 

melynek könyvében 

nem 

lapoz 

az 

élet.

(saját vers)

Túlgondolva

Egy átlagos nyári este volt, ücsörögtem az erkélyen és néztem a belső udvart, hogy mi minden történik épp: Egy néni sétál ki a lakásból és várakozva nézi a kaput percekig majd csalódottan sétál be és magára zárja a lakás ajtaját. Egy másik helyről nevetést hallani, boldogság szűrődik ki a nyitott ablakon. Meccs van, az egyik lakásból hangos kurvaanyázás, a másikból ünneplés hallatszik. Mindenki másnak örül. Nem értem miről beszél az a két férfi odalent. Jöttek be páran a kapunkon és valaki nagy táskával ment ki az előbb. Talán többet nem is jön már ide. Eltelt pár óra... közben az is eszembe jutott, hogy a fészek a lenti ablakban tegnap még tele volt esetlen madárfiókákkal, most pedig üres. Kirepültek. A nénihez azóta sem jött senki. Hirtelen még egy hangos kacajt hallok, de csak arra tudok gondolni, hogy ha a könnycseppeket lehetne hallani, akkor biztosan azok is zajt csapnának itt. A könnyeknek azonban nincs hangjuk és ha elég ügyes vagy nem is látja őket senki. Félelmetes, hogy akár egy egész élet elfér egy belvárosi bérházban.

Sorok a jövőből

Ahogy árad a forróság a virágzó tájra

és az árva szirom lágy napfényt talál,

csendesen nyílik magát bontogatva.

Nem tudni, hol is van a határ.

Ahogy a sötét felhők takarják az eget

és zuhog, ömlik, egyre csak nő a sár

az ég a föld és az élet között,

nem tudni hol is van a határ.

Ahogy töri a nap fénye a felhőket 

és vonul az égen száz türkiz madár,

szivárvány nő ki a szántóföld alól

nem tudni hol is van a határ. 

Ahogy indul és érkezik vonatunk haza

és szalad a két sín, mi egyetlen pár,

mi fürkészve nézzük csak a tájat.

Nem tudni hol is van a határ.

Hát látod? A világon minden értünk van,

és összeér minden és egyszer otthont talál

és látod most jövőnk hozzánk írt sorait?

Hogy is láthatnád? Hisz nincs is tán határ.

(saját vers)

amíg bennem Te zenélsz

Hiszek a halhatatlanságban. Hogy minden elmúlik, de minden nyomot hagy. Megígértem, hogy egy napon majd büszke leszel rám és tudom, az a nap nagyon messze van még, mégis minden nappal, lépéssel, mozdulattal egyre közelebb.

Most újra ott, annál a sírnál állok. Most újra csendes szavakat mormolok a forró nyári levegőbe, akárcsak 4 éve, nagyjából pont ilyenkor. Annak idején mikor válaszul ezekre a szavakra, életembe a lehető legmegfelelőbb embert küldted. Vele együtt számtalan felejthetetlen, erőt próbáló és lélegzetelállító eseményt, kihívást, sikert és elképesztő élményeket. Végtelenül hálás vagyok az Életnek, hogy nekem lehet egy ilyen égi segítőm. Most újra itt vagyok és újra Téged kérek meg. Ki merem mondani újra, hogy hiszem: hiszem, hogy van helyem még itt. Ahogy eddig is, mindig lesz a lelátón egy üres ülőhely, ahová oda képzellek. Hiszem, hogy van út. Kész vagyok elindulni rajta.

"Amikor nem tudod mi lesz, akkor kezdesz élni." Az elmúlt hónapokban szinte csak ennyit tudtam... hogy nem tudom mi lesz. Most sem tudom, de én még élek, itt maradtam őrizve valamit, amit 13 évvel ezelőtt Tőled kaptam. Én még itt vagyok és élhetem az álmom. Tovább adhatom az örömöt, a sikert, a szenvedélyt, talán életeket változtatva meg. Talán marad a világ pont ugyanolyan, mint amilyen volt. De talán nem.

"...de bárhogy lesz, van elég erőm és senki, senki meg nem állít. 

Akárhogy lesz, én hiszek a dalban és semmi sem nehéz, amíg bennem Te zenélsz."

Ott hagyom

Nem mesélek nevetve mindent amit láttam,
Mégis hiszem, az élet otthon van nálam.
Tenyerén is hordoz, néha meg is verhet...
annál mit ne bírnék, nem ad nagyobb terhet.

Ott hagyom a helyem, elég csak egy álom,
a hit, hogy utánam marad még pár lábnyom;
tettek tiszta szívből, egy mozdulat, kacaj,
amit most ott hagyok, az termékeny talaj.



Már tényleg csak el,- és megköszönni tudok
szívem hálás, most így, egyedül táncolok.
A pezsgő élet érzését el nem felejtem
és hagyom hogy gyere, és hagyom hogy menj el.

Nem vagyok nagy ember, nem is leszek talán,
de mertem mindig elhinni igazán,
 hinni, hogy enyém lehet az az élet
amit megálmodtam, aztán porig éghet.

(saját vers)

Nektek is köszönöm!

Ne mondj el semmit a kíváncsi senkiknek!

Mit miért tettél, ők úgysem értik meg. 

Úgyis jobban tudja mindegyikük nálad,

dobj oda mindent, amit csak kívánnak!

Vállad fel Önmagad, mindenkivel szemben! 

Vállald, hogy elítél a sok mintaember!

Vállald, hogy céda vagy és légy rá nagyon büszke,

hogy a szemedben nem Te magad vagy a tüske.

Érjék el céljukat a hitvány kis férgek! 

Mosolyogva aludj, míg ők csak vergődnek!

Szeresd őket is, ahogyan csak lehet 

hisz ehhez a vershez is ők adtak ihletet!

Köszönd meg hogy voltak, kívánták amid van 

és hálás szívvel higgy még jobban Magadban!

Szánalomra méltó, felszínes lidércek 

Tessék itt van minden, egyetek, Tiétek!

(saját vers)