Keresd a választ

...meg azt, aki Téged választ.

Senkitől nem várhatja el az ember lánya, hogy valakinek pont ő kelljen, sőt... ezt nem is lenne szabad akarni. A vonzalom egyértelmű, a vágy is, a lehetőség adott, a kifogások pedig nem is léteznek ilyenkor. Annyi látszólag vonzó nő és férfi szaladgál és mégis kicsi az esélye, hogy két igazán együttműködésre képes ember találkozzon össze. Túl sok minden van, amire figyelünk és lényeges dolgokat nem látunk meg. Nem értjük miért nem kellünk valakinek, miközben mi is sokakat utasítottunk már el ilyen és olyan indokkal.

Jó elhinni, hogy talán épp most tart felém valaki aki miatt megdől a törvény vagy talán megolvad a jég, de talán még jobb meglátni a dolgokat feketén fehéren, nem úgy ahogy látni akarjuk, hanem úgy, ahogy vannak. Jó tudni, hogy kitől mire számíthatunk és akármilyen nehéz is, jó látni, hogy az a kedves idegen, valaki mással sétál el, hogy bár nem miattad, de mégis boldog. Valóban így működne a világ? Aligha. Az emberek nem viselik könnyen, ha nem őket választják, magukat okolják és kérdéseket tesznek fel, amikre sosem kapnak választ és olykor leélnek akár egy egész életet úgy, hogy olyan ember miatt szomorúak, aki talán egy esélyt sem adott nekik. Elzárkóznak minden elől, a fájdalom, a félelem, az öröm és a boldogság elől is. A falak mindentől elzárják őket és ember legyen a talpán akinek a szavai áttörnek ezen. Az én szavaimnak nincs ilyen célja... Csak remélni tudom, hogy sosem okoztam ekkora törést senkinek és hogy nem is fogok.

Mindig túl önző voltam ahhoz, hogy túl sokáig temessek valakit, bár tény, hogy én is sokszor estem túlzásba. A versek, írások nagy része ilyen élményekből fakad, de valahol mindig volt bennem annyi józan ész, hogy a magam érdekében lemondjak pár emberről és velük együtt az általuk okozott fájdalomról is. Voltam halálosan szerelmes, csalódott, magányos és közönyös is, mégis mindig vitt valami tovább. Megtanultam, hogy senki sem tehet az érzéseiről. Nem lehet befolyásolni, hogy kit szeress, nem lehet gombnyomással kikapcsolni semmiféle érzést. Teljesen automatikus dolgok ezek, egy határ azonban mindig kell, hogy legyen.
Az ember érzi, mikor jön el a pont, amikor valakit végleg el kell engedni, amikor észre kell venni apróságokat mindenben, amikor újra őszintén kell mosolyogni és azt mondani, hogy már nem is fáj úgy.

Az élet túl rövid, hogy valaki olyanra várjunk, akinek esze ágában sincs felénk lépni.