Egy vers arról, hogy mennyire nem éri meg "próbálni"... az érzések jönnek és nem tehetünk ellenük, megtámadnak akárhol is vagyunk, beleborzongunk és világgá kürtöljük, vagy akár egy egész életen át hordozzuk magunkban, hogy senki se vehesse el tőlünk. Sokszor elfelejtjük, hogy ez az egyetlen dolog, amit ha megosztunk valakivel, azzal a saját "gazdagságunkat" gyarapítjuk.
Válaszolni próbált egy fel sem tett kérdésre
papírja sem volt, így felírta az égre.
Felhők tarkították, takarták a napot
bújtatták a mát, a jövőt, s a tegnapot.
Próbálta a Holdtól megkapni a választ:
az éjjeli írás Róla, miért nem fáraszt?
Nélküle hogyan lehetne magányos?
-hisz sosem szelték ketten át a várost.
A végtelen percek rejtélyét csodálta
és egy név hallatán mosolygott a szája.
Mikor mással látta akkor is nevetett,
próbált még maradni de nem lehetett.
Történetünk hőse a sorok írója
első személyben ez közhelyesebb volna.
A szereplők száma nullával határos.
A happy end késik, nem túl tanulságos.
Próbáltam nevetni de őszintén sírtam
ledobtad egy kővel, mit az égre írtam
Próbáltam aztán lent újból összeszedni
Tessék itt egy közhely: "nem ér ennyit senki"!
/saját vers/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése