A táncterem, a parkett és a színpad, életem legjobb pillanatainak és emlékeinek színterei, ahol mindig határozottan az az érzés kerít hatalmába, hogy megtaláltam a helyem a világban, hogy nincs más ahol szívesebben lennék. Így a nyár beköszöntével elég szép számmal vannak fellépéseink, a hétvégéket nagyrészt ez teszi ki és természetesen az edzés sem szünetel így intenzíven, szinte nap mint nap átélhetem.
Nem ismerek ennél felszabadítóbb érzést, mint mikor kiállok más emberek elé és megmutatom nekik, milyen vagyok, mit érzek, mit tudok. Meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy valakivel közöljek valamit, ezen a nyelven a világ bármelyik pontján megértethetem magam bárkivel, bárkivel, aki befogadó.
A befogadáshoz azonban az kell, hogy legyek más, tűnjek ki a többiek közül valamivel. Legfőképp azzal lehet ezt elérni, hogy az ember egyéni. Sosem akartam más lenni, nem vágytam arra hogy úgy táncoljak, mint xy egyetlen dolog motivál, hogy jobb legyek a tegnapi önmagamnál. Sok embert tisztelek az eredményeiért és a pályafutásáért, de velük sem cserélnék. Talán pont ezért szeretik ők is amit csinálunk és ezért tartanak minket kiemelkedőnek. Mindig jó érzés, mikor elismerik a teljesítményünket, szeretem hallgatni a tapsot és látni a felvillanyozódott tekinteteket.
A közönség nem arra kíváncsi, hogy mi szeretnél lenni, hanem hogy jelen pillanatban mi vagy... nem érdekli őket, hogy mi fáj éppen, vagy mennyire jöttek össze a problémáid. Nekik ezt nem is szabad látni. Amint ezt megérted megválogatod azt, mi az amit kimutatsz és mi az amit inkább nem társz fel. Ez egy aprócska szerep, amit a saját és a környezeted érdekében is el kell hogy játssz olykor. Sok esetben csak saját magadból van lehetőséged erőt meríteni és ezt mindig meg is kell tenni. Csak egy kicsit kezdj el mosolyogni, csak egy kis szépséget keress az adott helyzetben és azonnal láthatod majd, hogy körülötted szinte minden és mindenki azért létezik, hogy visszamosolyoghasson rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése