Felülnézet

Innen lentről minden annyira óriásinak tűnik, a hatalmas gép, a kifutópálya, a házak a hegyek. Aztán felszállsz, több ezer méter magasra... minden annyira pici lesz hirtelen. Egyben látod az egészet, a kis mozaikokat, pedig akkor, ott odalent annyira óriásiak. Így van ez az élettel is, amíg benne vagy a szituációban úgy érzed, ez annyira nagy és nehéz dolog, jóval feletted áll és talán nem is fogod majd elbírni a súlyát. Aztán elcsendesülsz, elfogadod és átadod magad a szituációnak, széttárod a szárnyaid és mindennél jobban hiszel abban, hogy belekap majd a szél. Hiszel a kedvező széljárásban és várod, elképzeled milyen jó lesz repülni egyszer. Hirtelen ott is találod magad, magasan, az elképzelt szárnyalás közben jóval a monumentális gondok, óriási sérelmek, felett. Eltörpülnek. Megnézed még jobban, össze vannak kötve utakkal, ösvényekkel... összefüggnek. Mosolyogsz, mert most értetted meg, mi miért történt így. Onnan fentről nézve már más érzés tölt el, a hála és a megértés és ez még magasabbra emel. A hála magaslataiban már szerencsésnek érzed magad, amiért megtapasztalhattad az egykor sorscsapásnak megélt eseményt. Most már látod, hogy ismét tanultál valamit, ami által még értékesebb, tudatosabb életed lehet most.

Amíg lehet

Nyújtsd a kezed a világnak,

Örülj, hogyha hazavárnak,

Ne bánd ha más nem látja meg,

Amit teszel, szívedből tedd!

Amerre lépsz nőjön virág,

Nap sugara ragyogjon Rád,

Mutasd meg, hogy nem kell félni,

Segíts másnak könnyen lépni!

Mikor fázol legyen meleg,

Adj hálát ha észreveszed,

Nem kell mindig tudni miért,

Csak mit adtál az a tiéd!

Ki marasztal az a társad,

Az otthonod nem a házad.

Remélni kell, mindig hinni,

Jóság nélkül minden semmi.

Becsüld meg mit adnak Neked,

Szeress mindig, amíg lehet!

(saját vers)

Fejben dől el

"Nem minden úgy történt, ahogy elképzeltük régen és Úristen! Megint eltelt egy év!
A tükröm-tükröm rajtam nevet jókedvében; Helló kölyök! Viccesen festesz így felnőttként."

Persze előre kell nézni mindig, ez nagyon fontos, az ember néha mégis megáll egy picit és visszaemlékszik, vagy csak úgy a semmiből megrohanják az emlékek.. Ez a fagyos levegő, ahogy csípi az arcom, felidézi bennem a 8 évest, aki legszívesebben az egész arcára ráhúzta volna a sapkát a téli hidegben. A 16 évest, aki csak azért is harisnyát és szoknyát vett fel mert "nem is fázom, ez tök jól szigetel", és persze sokkal nőiesebb így megjelenni egy 600 fős suliban. Előjön a 24 éves, akinek hirtelen összedőlt az élete, munkát keres, lakást és legfőképp önmagát. És megint. Megint eltelt egy év és megint csípős hidegre fordult az idő. Tegnap ültem a buszon és valami egészen furcsa, meleg érzés töltötte el a szivem. Valahogy nem fázom, nem úgy fázom mint eddig, valami melegít... Nehéz megfogalmazni, de akármerre pillantok az életemben lehetőséget és élményt látok. Felálltam, talán el sem estem, de most erő és szeretet járja át minden porcikám. A legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakik bennem.

"Sajnos túl rövid ez az élet és Neked is égig ér a világ! Képes vagy rá, csak mondd ki még egyszer! Tanulj meg élni, szeretni, Meghalni s nevetni Mindenen, amitől még éjjel félned kell. 

És talán nem tévedsz el!"

Telnek a napok, mintha másodpercek lennének, úgy szaladnak, mint egy eltépett gyöngysorról a szemek. Van ebben valami fenyegető, ugyanakkor nagyszerű is. Tanulok. Rengeteget, tanulok abból ami a múltam, amit megéltem és néha tényleg nem értem, jó értelemben véve, hogyan jutottam ide. Talán a hit, talán egy felsőbb erő, amit én megérteni túl kicsi vagyok, talán a véletlen, talán a kemény munka tette ezt. Most itt vagyok. Égig ér a világ, minden ami fontos megvan és még annál is több. Tanulok élni, szeretni, nevetni azon ami nem fontos, tanulok az úton maradni.

"Túl rövid ez az élet és Neked is égig ér a világ! Képes vagy rá, csak mondd ki még egyszer! 

Tanulj meg élni, szeretni, Mert boldognak kell lenni, 

Higgy nekem, Ez fejben dől el, pénz se kell. 

Ébredj fel! Barátkozz meg az élettel! 

És talán …"

Akarsz-e?

Akarsz-e tollal táncoló betűket, szavakat,

ledönteni áthatolhatatlannak tűnő falakat,

úgy látni, ahogy én, bejárni a fejemet?

A rímek hátán rohanunk, gyere, csak fogd a kezemet!

Akarsz-e szívből játszani a tűzzel,

fényt gyújtani belül, hogy démonokat űzz el,

találkozni magaddal, az akaratod edzeni,

veszteni, majd nyerni, aztán elölről kezdeni?

Akarsz-e a boldogságom része lenni,

minden rosszban valami jót észrevenni,

élni és élni hagyni, nem hozni ítéletet,

együtt élni boldog és nem elit életet?

Akarsz-e mindig, mindig játszani,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e együtt a sötétbe menni?

Ami mostanában történik, az egy nagyon különleges dolog, Egy csodálatos szakasz az életemben, amit nehéz összefoglalni, nehéz szavakkal átadni és nagyszerű megélni.

Hazamenni, kicsit másképp

Hazamenni mindig nagyon jó. Szeretek haza érni a szeretteinmhez, vissza a gyerekszobámba a plüssök és a falra ragasztott táncos képek és réges rég szerzett érmek közé. Nagyon jó visszafejlődni picit azzá az kiscsajjá, aki még csupán az álmai szűrőjén látta a világot és hitt abban, hogy nem kell lemondania róla, hogy meg is élheti majd a megálmodott valóságot. Otthon most is nagyon jó volt, felébredni a kis szobában, inni a kedvenc macis bögrémből amiből már évtizedek óta jól esik a kakaó, kinézni az ablakon és látni, hogy besétál rajta a szerelmem és a nyakába ugrani. Kimosni az ingjét mert elfelejtette, vasalni, kapkodni sietni a fellépésünkre. Egy nagyon egyszerű, mégis különleges hétvége van mögöttünk, egy otthoni látogatás ami egy picivel több volt most, mint szokott. 

Felkérést kaptunk néhány hónapja egy helyi alapítványtól, hogy táncoljunk a jótékonysági rendezvényükön, erősítve ezzel a faluból származó tehetségek táborát. Nem haboztunk egy pecig sem, örömmel vállaltuk a show-t és örültünk, hogy egy nehéz helyzetű környéken is szétszórhatjuk a tánc örömének édes morzsáit. Boldog vagyok, hogy innen származom, hálás vagyok, hogy volt lehetőségem abban a pici faluban táncot tanulni és nagyon szerencsés vagyok, hogy így és ilyen közegből indulhattam el. Visszamenni a suliba, ahol kisiskolás voltam és írni, olvasni tanultam, ahol az első tánclépéseimmel ismerkedtem... Valahogy minden összement, régebben nagyobb volt a könyvtár és az aula is. Most itt ebben az aulában táncoltuk el Tomival a jelenlegi A osztályos koreográfiáinkat, az egyik kedvenc versenyruhámban ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel a szívemben, mint amikor életemben először (egyébként ugyanitt :) ) közönség előtt táncoltam . Egy fél élet telt el azóta, szinte minden megváltozott ugyanakkor mégsem... igazából semmi sem változott meg. Kiteljesedtek a dolgok, az utamon járok, a férfi, aki fogja a kezem a legigazabb társ, olyan akire a szíve legmélyén minden nő vágyik, a közönség sorai közt kikandikál anyukám őszülő haja és békés tekintete sugárzik rám, akárhová nézek hála költözik a szívembe mert semmi nincs a világon, amit még kívánhatnék.

Egy fantasztikus élmény volt. Tudom, hogy ezzel reményt adhatok az ott élő fiataloknak, akik igazából apró pici csiszolatlan gyémántok. Talán látva valóra vált álmokat ők is jobban hisznek majd magukban, hogy merik kibontakoztatni a tehetségüket, lesznek elég bátrak hibázni és lesznek elég erősek felállni, akárhányszor csak kell. Szeretném megmutatni, hogy megéri nagyot álmodni, megéri meglovagolni a hullámokat, amelyek talán elsőre hátráltató tényezőnek tűnnek. Megéri nevetni mindenkin, aki kételkedik. A visszajelzések, a mosolyok, a csillogó szemek és a kedves szavak, melyeket őszintének éreztem hatalmas löketet adnak a most előttünk álló kihívásokhoz, a világbajnoksághoz, a saját stúdió beindításához és minden ránk váró nehézséghez, amit együtt, közös erővel oldunk majd meg, hogy egy nap kéz a kézben, mosolyogva tekinthessünk vissza, igen ez volt az élet, nagyon szép volt és mi éltünk.

Az álom küszöbén

Néha fáradt de még remél, bőrig ázva is célba ér,

Hisz az ember képes, többezer éves kérgekkel tenyerén...

Legyek bátor, legyek szép, ki vigyáz rád, s örökké él,

Majd együtt járunk túl a halál eszén.

Néha éld hogy forog a világ,

és ne nyalj talpakat szép szavakért!

Légy halhatatlan, hagyj nyomot a Földön,

 érj célba, de csak Magadért!

Tudd ki vagy! Sajnáld, aki bánt! Mert nem ez az érdem.

Én éltem, és most rajtad a sor, hogy élj!

S ne félj!

Van egy mondás, miszerint, ha az álmaid nem rémisztenek meg, nem is álmodtál igazán nagyot. Ahogy telnek a napok és körvonalazódnak a jövő részletei gyakran jut eszembe ez a mondat. Egész életemben volt szerencsém megtapasztalni, milyen az, mikor valóság lesz az álomból. Részem lehetett mások álmának megvalósításában és ami még ennél is felemelőbb, hogy élhettem a saját álmaimnak, amelyek sokszor önmagukat is túlszárnyalták és olyan helyekre repítettek, amiről álmodni sem mertem talán. Most újra egy álom küszöbén találtam magam, néha szinte hihetelen is, hogy ez tényleg velem történik, de újra itt egy nagy kihívás, egy fantasztikus alkalom, hogy méginkább kiteljesedhessek a szenvedélyemben. Nem tudom elég jól kifejezni a hálámat, mindazért, ami már a részem, kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy átélhetem mindezt. Hiszek magamban, az érzéseimben, a mélyről feltörő lelkesedésben. Hiszek abban, hogy az egyetlen út a szeretet, saját magam és mindenki iránt, aki elkísér az utamon. 

Zánka 2018

"A siker mércéje az, milyen magasra ugrasz, miután elbuktál."

Egy fantasztikus hétvégén vagyunk túl. A hagyományok szerint immáron 24. alkalommal rendezték meg ezt a táncfesztivált, ami azon túl, hogy egyidős velem életem első táncversenyének adott helyet még anno. Akkoriban még mi voltunk az újak, a rutintalanabbak, akik alig várták, hogy következzenek a magas osztályos kategóriák és gyönyörködhessünk a "profi" táncosokban. 

Elérkezett ez is, hogy most mi táncolunk abban a kategóriában, ami a verseny legvégére kerül, mintegy fénypontként. Hatalmas megtiszteltetésnek érzem ezt. Fantasztikus érzés ott lenni a parketten, szembesülni azzal, hogy számunkra ismeretlenek küldenek elismerő visszajelzéseket, tapsot a táncunk közben. Valami nagy dolognak vagyunk a részesei. Rengeteg pozitív energiát, szeretetet kaptunk ezúttal is és ennek megkoronázásaként a legjobbnak járó érmet és kupát is hazahozhattuk. Szeretem ezeket a pillanatokat, de méginkább szeretem azokat a "hétköznapokat", amelyekkel a közös utunk ki van kövezve.

Csendem helyettem

Embernek születve növeszt erős szárnyat

kitárva tollait a furcsa világnak.

Tiszta szív, bátorság, egyszerűség tükre.

Álomból valóság, lelkére vetülve.

Szakadéknak szélén nevet, táncol, kacag,

Elrepül lelkéből a félelem s harag.

Csillogó szemei csak előre néznek,

Érzi hogy láthat még milliónyi szépet.

Fészket bont, fészket rak, őrzi kis otthonát.

Büszkén fürdi le hosszú útja porát.

Megtanult repülni, szárnyai elbírják,

A többiek nézik  és embernek hívják.

Tűnődnek, hogy lehet? Ő miért is szárnyal?

Ember így miért dacol egy beteg világgal.

Én sem tudom miért, embernek születtem.

Beszédesebb néha a csendem helyettem.

(saját vers)

Az igazi táncban...

"Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc. Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám… de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább. Az igazi táncospárnak az a titka, hogy közös a zenéjük, és csak ők ketten hallják az egész világon. És ha ez a zene szól, egymásra gondolnak, s tudják, hogy ők összetartoznak."

(Müller Péter)

A csoda velünk is megtörtént. A táncunk igaz, az érzéseink erősebbek mint hittük sőt, mi magunk vagyunk az erő. Közös a dal, mindketten halljuk, még a leghangosabb nagyvilági zajban is. Mostanra szabadok lettünk együtt és érezzük a közös lüktetést azokban a percekben is, mikor fizikailag távol vagyunk egymástól. Hatalmas ajándékot kaptunk, új esélyt erre a közös áramlásra, újult erőt és még erősebb hitet az álmaink megvalósulásában és magában az Életben. 

Én Hiszem

A valódi bátorság belülről fakad, belőlünk, abból, hogy mit vagyunk képesek megtenni mindazért, amit megálmodtunk. A bátorság nem jelenti azt, hogy nincsenek többé félelmeink, hanem azt, hogy úgy döntünk, felülemelkedünk rajtuk és arra fókuszálunk, ami gazán számít, arra, hogy mi minden megtörténhet és mennyi csoda vár még ránk. A bátorság az, hogy el merjük engedni, ami eddig meggátolta azt, hogy kiteljesedjünk.

Újra itt vagyunk, együtt, mert egyikünk sem hiszi el, hogy ez ennyi volt és pont így kellett "véget érnie". Újra itt vagyunk, csak most sokkal erősebben érezzük, mi is az ami összeköt. Az élet tele van kihívásokkal és a világ nem nézi jó szemmel, ha az álmodat éled, mert ezt a legtöbben nem merik. Volt szerencsém megtapsztalni hatalmas irigységet, ami, mint tudjuk nincsen ingyen, hanem keményen meg kell dolgozni érte. Volt szerencsém rájönni, hogy a világon semmit de legfőképp senkit sem lehet elvenni tőlem, nem veszíthetek el olyas valakit, vagy olyan dolgot, ami a részem. Elképesztően hálás vagyok az életnek, hogy pont ezeket a köveket dobálta rám, amikből most tovább építhetem a várat, ami nem más mint maga az életem. A világon a legnagyobb közhely, hogy mindig van remény. De tényleg! Mindig van. 

"Én hiszem, hogy Te lehetsz az ki felvezet a csúcsra,

hisz Nálad van az ajtó. Tessék: itt a kulcsa!"

Ajándék

Tartozom még ezzel, régen kezdtem el. 

Félbemaradt akkor, most befejezhetem...

Ajándékba szántam, ünnep volt a nap,

de nem tudtam írni épkézláb sorokat.

Kitárt karral eresztem most szavaim a szélnek,

Mit is szólhatok én ha mind rólam beszélnek:

A világon minden, idő, élet, szépség...

Kívánom, hogy egyszer majd ők is megértsék.

Ha lenne rá mód, hogy egyszer, csak úgy tiszta szívből 

adhatnék még bármit is ennek a világnak, 

én esküszöm: csak szórnám, csak szórnám a csodákat.

Ajándékot adnék minden elveszettnek,

Fényt ahhoz, amit még a sötétben keresnek.

Ne csak megálmodják, de valóra váljon!

Kívánom, hogy jusson mindenhová álom! 

Kar, mely olyan erős, hogy elbír szinte bármit,

Fül, mi hallja a szív leghalkabb szavát is,

Száj, mi biztat, csókol, hirdeti a szépet,

Szemek amik látnak és tudják hova néznek;

Idő, 

melynek könyvében 

nem 

lapoz 

az 

élet.

(saját vers)

Túlgondolva

Egy átlagos nyári este volt, ücsörögtem az erkélyen és néztem a belső udvart, hogy mi minden történik épp: Egy néni sétál ki a lakásból és várakozva nézi a kaput percekig majd csalódottan sétál be és magára zárja a lakás ajtaját. Egy másik helyről nevetést hallani, boldogság szűrődik ki a nyitott ablakon. Meccs van, az egyik lakásból hangos kurvaanyázás, a másikból ünneplés hallatszik. Mindenki másnak örül. Nem értem miről beszél az a két férfi odalent. Jöttek be páran a kapunkon és valaki nagy táskával ment ki az előbb. Talán többet nem is jön már ide. Eltelt pár óra... közben az is eszembe jutott, hogy a fészek a lenti ablakban tegnap még tele volt esetlen madárfiókákkal, most pedig üres. Kirepültek. A nénihez azóta sem jött senki. Hirtelen még egy hangos kacajt hallok, de csak arra tudok gondolni, hogy ha a könnycseppeket lehetne hallani, akkor biztosan azok is zajt csapnának itt. A könnyeknek azonban nincs hangjuk és ha elég ügyes vagy nem is látja őket senki. Félelmetes, hogy akár egy egész élet elfér egy belvárosi bérházban.

Sorok a jövőből

Ahogy árad a forróság a virágzó tájra

és az árva szirom lágy napfényt talál,

csendesen nyílik magát bontogatva.

Nem tudni, hol is van a határ.

Ahogy a sötét felhők takarják az eget

és zuhog, ömlik, egyre csak nő a sár

az ég a föld és az élet között,

nem tudni hol is van a határ.

Ahogy töri a nap fénye a felhőket 

és vonul az égen száz türkiz madár,

szivárvány nő ki a szántóföld alól

nem tudni hol is van a határ. 

Ahogy indul és érkezik vonatunk haza

és szalad a két sín, mi egyetlen pár,

mi fürkészve nézzük csak a tájat.

Nem tudni hol is van a határ.

Hát látod? A világon minden értünk van,

és összeér minden és egyszer otthont talál

és látod most jövőnk hozzánk írt sorait?

Hogy is láthatnád? Hisz nincs is tán határ.

(saját vers)

amíg bennem Te zenélsz

Hiszek a halhatatlanságban. Hogy minden elmúlik, de minden nyomot hagy. Megígértem, hogy egy napon majd büszke leszel rám és tudom, az a nap nagyon messze van még, mégis minden nappal, lépéssel, mozdulattal egyre közelebb.

Most újra ott, annál a sírnál állok. Most újra csendes szavakat mormolok a forró nyári levegőbe, akárcsak 4 éve, nagyjából pont ilyenkor. Annak idején mikor válaszul ezekre a szavakra, életembe a lehető legmegfelelőbb embert küldted. Vele együtt számtalan felejthetetlen, erőt próbáló és lélegzetelállító eseményt, kihívást, sikert és elképesztő élményeket. Végtelenül hálás vagyok az Életnek, hogy nekem lehet egy ilyen égi segítőm. Most újra itt vagyok és újra Téged kérek meg. Ki merem mondani újra, hogy hiszem: hiszem, hogy van helyem még itt. Ahogy eddig is, mindig lesz a lelátón egy üres ülőhely, ahová oda képzellek. Hiszem, hogy van út. Kész vagyok elindulni rajta.

"Amikor nem tudod mi lesz, akkor kezdesz élni." Az elmúlt hónapokban szinte csak ennyit tudtam... hogy nem tudom mi lesz. Most sem tudom, de én még élek, itt maradtam őrizve valamit, amit 13 évvel ezelőtt Tőled kaptam. Én még itt vagyok és élhetem az álmom. Tovább adhatom az örömöt, a sikert, a szenvedélyt, talán életeket változtatva meg. Talán marad a világ pont ugyanolyan, mint amilyen volt. De talán nem.

"...de bárhogy lesz, van elég erőm és senki, senki meg nem állít. 

Akárhogy lesz, én hiszek a dalban és semmi sem nehéz, amíg bennem Te zenélsz."

Ott hagyom

Nem mesélek nevetve mindent amit láttam,
Mégis hiszem, az élet otthon van nálam.
Tenyerén is hordoz, néha meg is verhet...
annál mit ne bírnék, nem ad nagyobb terhet.

Ott hagyom a helyem, elég csak egy álom,
a hit, hogy utánam marad még pár lábnyom;
tettek tiszta szívből, egy mozdulat, kacaj,
amit most ott hagyok, az termékeny talaj.



Már tényleg csak el,- és megköszönni tudok
szívem hálás, most így, egyedül táncolok.
A pezsgő élet érzését el nem felejtem
és hagyom hogy gyere, és hagyom hogy menj el.

Nem vagyok nagy ember, nem is leszek talán,
de mertem mindig elhinni igazán,
 hinni, hogy enyém lehet az az élet
amit megálmodtam, aztán porig éghet.

(saját vers)

Nektek is köszönöm!

Ne mondj el semmit a kíváncsi senkiknek!

Mit miért tettél, ők úgysem értik meg. 

Úgyis jobban tudja mindegyikük nálad,

dobj oda mindent, amit csak kívánnak!

Vállad fel Önmagad, mindenkivel szemben! 

Vállald, hogy elítél a sok mintaember!

Vállald, hogy céda vagy és légy rá nagyon büszke,

hogy a szemedben nem Te magad vagy a tüske.

Érjék el céljukat a hitvány kis férgek! 

Mosolyogva aludj, míg ők csak vergődnek!

Szeresd őket is, ahogyan csak lehet 

hisz ehhez a vershez is ők adtak ihletet!

Köszönd meg hogy voltak, kívánták amid van 

és hálás szívvel higgy még jobban Magadban!

Szánalomra méltó, felszínes lidércek 

Tessék itt van minden, egyetek, Tiétek!

(saját vers)

Vízválasztó

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked 

Sorsom, vagy Istenem,

Hogy e mostani megpróbáltatásom 

Vízválasztó legyen,

Amelynek kopár hegytaraján túl 

Eztáni életem

Új forrása ered: 

Legyen, kérlek, e forrás 

Mélyebbről fakadó, 

Nem magának-való 

Tisztultabb szeretet.

Legyen e tiszta nedv 

Felbuzgó munkakedv,

Önzetlenebb erő, 

Malmot hajtó patak, 

Szolgáló akarat, 

Sziklából feltörő.

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked 

Sorsom, vagy Istenem,

Hogy e mostani megpróbáltatás 

Vízválasztóm legyen,

Amelyen túljutva 

Egészen más a táj -:

Hadd mosolyogjak én 

Azon is, ami fáj 

Azon is, ami e 

Világban vaksötét, 

Fáklyavivő legyek, 

Míg tart e furcsa lét. 

Legyek összeszedett, 

Szelíden is kemény, 

S hogy ne ítéltessem, 

Mégse ítéljek én, 

Nevessek a világ 

Játékai felett,

De ez a nevetés 

Legyen egy ölelés, 

Amellyel mindenkit 

Magamhoz ölelek.

Elmúlik a világ 

És játékai is, 

Még kívánsága is,

Szél szórja szét a színes szavakat, 

De sorsom lényegének,

De lelkem Istenének 

Beszéde megmarad.

(Reményik Sándor)

Nem csak álom volt :)

"Csak vidd tovább a jót, hogy hangod beleszólt!

És ott éljen benned, hogy nem csak álom volt!"

Felnőttem (?)

Lehet, hogy felnőttem.
Már tudom, hogy nem az én bajom, hogy belátok az emberek álcái mögé és nem hiszem el a hazugságokat. Hogy nem kell emiatt rosszul éreznem magam, mert ez engem szolgál. Hogy nem kell és soha nem is kellett volna egyetlen pillanatra sem elfojtani a megérzéseimet, amik mindvégig az igazat jelezték. Már tudom hogy bízhatok bennük és ezáltal bízhatok saját magamban is. Tudom, hogy akkor leszek igazán erős, ha vállalom a felelősséget mindenért, amit teszek, mondok és érzek. Már tudom, hogy a szabadság nem az, hogy bármit megtehetek, hanem az, hogy nem kell megtennem, amit nem akarok. Már tudom, mi a bátorság, tudom, hogy senkivel sem kell ringbe szállnom és nincs semmim amit el lehetne venni tőlem. Már tudom, hogy nincs mitől félnem, hogy az elengedés nem azt jelenti, hogy nem szeretünk már többé. Ellenkezőleg. Már tudom, hogy a világ jóval több annál, amit láttat magából és hogy van néhány illúzió, amit jobb tetten érni mielőtt a saját valóságoddá válik. 

Lehet hogy felnőttem, de az is lehet, hogy most vagyok csak igazán gyermek.

Tavaszi csend

Semmit ne mondj! Most a csend a miénk.

Kint tavasz van, bent rügyeznek álmaim,

kibújt a melegre az összes vágy és

elköltözött minden félelem.

A kis virágok csak rügyeznek békésen

ne mondj semmit, hallgass most velem!

Ébred a világ, a fák illata repül.

Színek, hangok, madarak és lepkék

repkednek pille könnyű szárnyon

festve a világ vásznára végtelen rendet

és nyílnak nyílnak,  kint az apró kis virágok.

Semmit ne mondj! Most hallgassuk a csendet!

A napfény jó meleg, ám túl sok megéget,

így tanulsz becsülni minden árnyékot,

minden csepp vizet, s a hűs simogató szellőt,

és a kék égen elnyúló formátlan felleget.

Ide hallatszik mit suttog a tavasz.

Én sem szólok, csak hallgatok Veled.

A nap most bújik elő vagy épp most bújik el

Mi futunk a fénybe, vibrál a levegő

Mint ahogy a szellő, lágyan megérintesz

Benne minden szavad. Hallod ezt a csendet? 

Elmosódott világ, semmin sincsen címke

Nem mondhatnánk semmit, ennél szebbet.

Sosem volt még ilyen, soha többé nem lesz.

Megteremtettük a legőszintébb csendet.

Elérkezett hozzánk egy boldogabb tavasz;

Egy világ, hol csak ülsz és szíveddel ott maradsz.

(saját vers)

A szívünkkel kell

"- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

- Nem találják meg - mondtam.

- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...

- Minden bizonnyal - feleltem.

- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni."

(Antoine de Saint-Exupéry)

Nehéz is lenne bármit hozzátenni ehhez a gyönyörű, mindenkinek szóló alkotáshoz. Gyermekként értetlenül, vagy csak inkább egy gyermek számára érthető módon olvastam ezeket a sorokat. Most, hogy a "fölnőttek" csapatát erősítem már teljesen más az, ami szemet szúr, ami megérint ezekben a sorokban (is). Elképesztő mennyire kortalan a mű, de még elképesztőbb, milyen kiszámítható az ember és az emberiség. Talán sosem volt ennyire aktuális ez a pár sor, mint a mostani, rohanó világban. 

Szinte mindenki gyűjtöget rózsákat, keresi a szebbet és a jobbat mindenből, legyen az használati tárgy, vagy ember. Sokszor képtelenek meglátni a szépet és a jót mert valamit nagyon keresnek. Mindig a szebbet és a jobbat.  A felszínen, valahol, mindenhol. A szem azonban, nem lát igazán, csak érzékel, de nem lát. Nem elcsépelt gondolat az, hogy ami igazán lényeges, az láthatatlan a szemnek. A szív tudja, látja, érzi a lényeget, mindig, és ha vagy olyan szerencsés, nem létezik számodra az a nagyvilági zaj, felszínes zsibongás és nyüzsgés, ami elnyomná a szavát. 

Otthon

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."

(Wass Albert)

Amikor érzed...

"Egyszerre csak megfogtad a kezem, 

S alélt pilláim lassan felvetődtek, 

És éreztem: szivembe visszatér 

És zuhogó, mély zenével ered meg, 

Mint zsibbadt erek útjain a vér, 

A földi érzés: mennyire szeretlek!"

(Tóth Árpád)

... amikor érzed, hogy minden körülmény ellenére a lehető legjobb helyen, a helyeden vagy a világban. Ez a csoda, ez az amit mindenki keres és amire mindenki vágyik. Már úton vagy de a szíved ott felejtetted picit. Ha nem lenne elég, hogy ezt érzed, akkor belefutsz egy újságárus bácsiba. Ismered, szoktál venni tőle, most is veszel. Kinyitod és az első szembeötlő alkotás ez. Ez a pár sor ami leírja, hogy mit érzel. Igen. Ott vagy. A helyeden.

Táncom az élettel

Megrémiszt, hogy nem rémiszt semmi meg.

Nincs és sose volt mit veszteni.

Csak az az enyém, mit másoknak adok

és azt nem lehet sehogy sem elvenni. 

Megnyugtat, hogy nem rémiszt semmi meg,

hogy nem kell és nincs is mit félteni.

Minden ott van, hol hozzáfér a lelkem.

Én nem akarom a világot érteni.

Megmozgat, hogy nem rémiszt semmi meg,

hogy semmilyen fertő  nincs a világon,

ami elvenné a kedvem attól ami élet.

Míg dobog szívem bármikor kitárom.

Megnevettet, hogy nem rémiszt semmi meg,

hogy velem együtt az élet is nevet,

táncot jár és néha dalra fakad,

mert hálás nekem azért hogy itt lehet.

 (saját vers)

Jókívánság

"Legyen erőd lent hagyni, 

amit nincs erőd följebb emelni!"

(Fodor Ákos)

egy megsárgult fotó

Otthon jártam. Az elmúlt időben különösen nagy jelentőséggel bír számomra ez a szó. Az otthon, ami nem első sorban a helyet, hanem a szeretteimet, és az otthoni melegséget jelenti, azt a mély törődést és szeretetet, amit csak nagyon kevés helyen tapasztalhat meg az ember. Amellett, hogy újra és újra rájövök, hogy az én szüleim a világ legcsodálatosabb emberei, szembesültem azzal is, hogy a 86 éves nagymamám, a mai napig mennyire szereti nagypapámat, aki már jó ideje nincs köztünk.

Hálás vagyok, hogy ilyen közegben nőhettem fel, hogy ilyen értékeket kaptam a drága ajándékok helyett...♥

Arca ráncos keze már remeg

Nem mindig tudja mi is a neved.

Sokszor csak hallgat és úgy tűnik érti,

De csak a mögötted lévő polcot nézi.

Oda is tipeg valamit keresve,

Megsárgult fotókat nyújt oda remegve.

Nézd ő a férjem, fény derül szemében

Bár ő már csak egy kép, remegő kezében.

Ilyen hát legyőzni az időt s a halált?

Szeretni, feltétlen. Egy életen át.

(saját vers)

Bocsánat helyett

Hadd kérjek most bocsánatot, 

pont azért mi én vagyok!

Megérdemlek minden pofont .

Ha jól esik, hát bántsatok!

Ne higgyetek nekem semmit, 

engedjétek el kezem!

Menthetetlen lélek vagyok. 

Bármit teszek, vétkezem.

Nincs mentség a bűneimre.

Ne is keress szavakat! 

Hisz jó szándékkal indul útnak 

minden önző akarat.

Én raktam a szívem helyén félemetes hegyeket.

Hazug vagyok. Fordíts hátat!

Menj el amíg teheted!

#szavaknélkül

"Bármi megmutathatja az önmagadhoz visszavezető utat ha, úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni. Anélkül hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál egyfajta áhítat és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét és visszatükrözi saját esszenciádat is. "

Hányszor de hányszor fordul elő hogy állunk valamivel szemben, legyen az jó vagy kevésbé jó dolog, mégis úgy érezzük "elakad a szavunk", hogy nincsenek megfelelő szavak arra amit látunk, érzünk. Ekkor szembesülünk azzal, hogy a szavak leredukálják a valóságot így nem érdemes a rabságukban élni. Szembesülünk, hogy sokkal másabb, ha nem takarjuk le a világot szavakkal és címkékkel. Ezekben a pillanatokban jelenik meg a mélység, a csodálatos érzése, a dolgok visszanyerik újszerűségüket, varázsukat. Nem kell nevet adni az eseménynek, nem kell definiálni a két lélek között húzódó szál mivoltát, nem kell megmagyarázni a virágok pompázását és a nap ragyogását. Nem írható le a tavasz illata és a szerelem borzongató édes tüze sem. Sokszor a leggyönyörűbb szavak is kevesek mindarra amit az ember ott mélyen érez. Az élet igazi, belülről fakadó, okok nélküli örömét.

Miért pont Téged? II.

Előzmény vers: Miért pont Téged? 

Még mindig nem tudom miért pont Téged...

Miért pont így látom a világot szépnek?

Ne nevezzük szerelemnek, ne hívjuk csodának,

ne is adjunk nevet a szív legtisztább dalának.

Énekeljük csak és szálljunk amíg lehet 

láthassam még egyszer csillogni a szemed.

Mindig pont még egyszer elég ha átélem.

Gyönyört és vágyakat, azt is mit nem kértem.

Mert minden a miénk, hisz mi hittünk benne

A világ enélkül, nem az enyém lenne.

Ha hang nem lehetek, hadd legyek a csönd

A napfény, ami reggel vidáman köszönt.

Legyek édes álom, fáradt nap után

Szellő mi megsimít, ha sétálsz az utcán.

Mindenünk elveszhet, kifoszthat a világ

De álmaink és hitünk túl értékes virág.

Legbelül növekszik, új szirmokat hajt,

Lenn a mélyben vészel át minden kínt és bajt.

Hogy miért pont Téged... ezt én nem tudhatom,

De még mindig és ugyanúgy, mindened akarom.

/saját vers/

Eldobható

Egy eldobható, beteg világban élünk és ezt mi tápláljuk. Elszomorító, amit látok és tapasztalok magam körül. Nincs ez így jól. Én rendben leszek... nem magamat sajnálom, hanem a többieket, akik ezerszer durvább dózist kapnak. Kérlek, próbáljatok meg tisztán látni és EMBERNEK maradni ebben a szenny világban! ♥ 

Te sosem vagy hibás, mindig mosod kezed...

Nem becsülöd meg hogy ott van és szeret.

Elfutni könnyű és mindig is lesz hová

jó sokat piálni, fenn maradni soká.

Ezt már kidobhatjuk, majd veszünk másikat

Bárhol lehet találni százszor szebb holmikat.

Szétszórni amid van, nem nézni mit vesztesz,

Jobbra húz majd biztos, sok "nő" kinek kellesz.

Pótolható minden, és úgy tűnik mindenki

Az életet instant le tudod tölteni.

Egy applikációban majd biztos megtalálod,

De ha mégsem hát büszke lesz rád pár "barátod".

 A telefon okos, te megbutulsz a tévén

Fel ne nézz mert jajj, még kiderül a végén:

Ha kicsit is boldog vagy, irigy kutyák lesik

Elég hülye vagy, amikor enni adsz nekik.

Nem a világ hibás, hogy ide oda rángat

Hanem az, ki enni ad az éhes hiénáknak.

/saját vers/

mindenképp

Vannak pillanatok amelyek örök nyomot hagynak - amikor rájössz,hogy onnantól már nem lesz ugyanaz mint régen és az idő két részre oszlik. Az azelőttire és az azutánira...néha már jó előre megérzed, hogy eljön a pillanat - én ezt kihívásnak nevezem.

Aki elég erős és elszánt az ilyen pillanatokban mindenképpen folytatja...

Búék 2018!

„Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.  Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán.”

(Michael Ende)